Interjú Sándor Anikóval

Sándor Anikó egy magyar irónô aki nagyon intim és mélyen spirituális könyvet írt a zárandokútjáról, El Camino – Az út, ami hazavisz címmel. Olyat, amely sokak számara inspiraló lehet.

Idezet a könyvbôl:

“Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg, amikor általában már késő.
Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét – még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt…
…..
Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem.
Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.

 

1.Mi indított arra, hogy vesz részt vegyél egy ilyen zarándokúton?

Az emberek többsége akkor szánja el magát erre az Útra, amikor elakad az életében, és nem tudja, hogyan tovább. Én is egy ilyen helyzetben indultam el: bár remek munkám, magas pozícióm és jó fizetésem volt, mégis úgy éreztem, nem a saját életemet élem. Ezen akartam változtatni, amikor egy nap váratlanul felálltam a luxus-irodám asztalától, és azt mondtam: „Ennyi volt, most elmegyek.“

  1. Hogyan reagált a környezeted erre a döntésedre?

Először bolondnak néztek, azt mondták, komoly ember nem csinál ilyet. Később pedig a csodámra jártak, mert azt látták, hogy én meg mertem tenni, amit ők csak szeretnének.

  1. De miért pont a Caminóra mentél? Hol hallottál róla?

Először nem oda mentem, hanem a megtakarított pénzemből elrepültem Buenos Airesbe tangót tanulni. 4 hónap múlva hazajöttem, addigra elfogyott a megtakarított pénzem, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Miből fogom befizetni a csekkeket, mert azt tudtam, hogy a régi életemet nem akarom soha többé. Akkor jutott váratlanul eszembe Shirley Maclaine könyve az El Caminóról, amit nagyon régen olvastam, és sose gondoltam rá, ekkor mégis bekattant a fejembe. Talán nem véletlen!  Azt hiszem az emberek pontosan megérzik, mikor jön el az ideje az indulásnak, és én ekkor éreztem így.

  1. Felkészültél fizikailag? Középkorú nőként, nem féltél a megpróbáltatástól?

Nem, egyáltalán nem készültem fel rá, pedig sokan mondták, hogy kéne. Ráadásul én nem vagyok egy túrázós típus. Nemhogy 800 kilométert, de még kettőt sem szoktam gyalogolni, mindenhová autó visz. De akkor már menni akartam, és minél előbb. Végül is mi történhetett volna? Bármikor abbahagyhatom, ha nem bírom tovább, erre gondoltam.

  1. Mennyi információd volt magáról az útról? Merre kell menni, hol lehet aludni? Elolvastál valamilyen könyvet, néztél térképet? Kértél tanácsot valakitól?

Vettem egy kisméretű útikönyvet, azt vittem magammal, de nem olvastam el, csak az Úton. Mindig annyit, ami a következő napra szükséges volt. Tanácsot pedig nem kértem senkitől. Sokat utazom, sokat járok a világban, könnyen feltalálom magam, és szeretem mindig a magam megoldásait alkalmazni. Ezért is utazom mindig egyedül.

  1. Lelkileg felkészültél? Egyáltlán lehetségesnek tartod ezt?

Nem, nem kell, és nem is lehet szándékosan készülni erre lelkileg. Amikor az ember rászánja magát arra, hogy 800 kilométert gyalogoljon egy megnevezhetetlen cél érdekében, az már olyan lelkiállapot, amihez úgysem lehetne semmit hozzátenni.

  1. Voltak terveid, elképzelésid arról mit vársz az úttól, mit akarsz átgondolni?

Egyetlen fontos kérdésem volt: hogyan tovább? Ezen kívül volt még pár dolog, amit tisztázni szerettem volna magamban, csakhogy az ott nem úgy van ám, hogy a zarándok azon elmélkedik, amin akar! Mintha valaki felülről diktálta volna a gondolatokat, mintha valaki jobban tudta volna, mi az, amivel dolgom van, mint én magam.

  1. Az a legenda terjed, hogy ott csodák történnek. Te mit gondolsz erről?

Igen, szerintem is van ott valami, ami felerősíti az intuíciókat és az emóciókat. Mintha valaki felülről irányítaná a lépteidet. Mintha jobban tudná, merre kell menned, mint te magad. Számos olyan dolog történt útközben, amit ha más mesélne, nem hinném el.

  1. Mi volt a legnagyobb csoda?

A csoda törékeny dolog, ha kimondja az ember, mindjárt kételkedni kezd benne: tényleg megtörtént? Vagy csak képzeltem? Sok csoda számba menő dolog történt velem útközben, amiken kezdetben megdöbbentem, később hozzászoktam, hogy ez itt így van. Ha mégis mondanom kell egyet, akkor azt emelném ki, hogy találkoztam ott valakivel, akivel hétköznapi tudásunk, és a tudomány mai állása szerint nem találkozhattam volna. Ő segített megkeresni azt a titkomat, amelyet olyan mélyre elástam magamban, hogy én magam sem tudtam róla.

  1. Mennyire viselt meg fizikailag az út? Volt olyan pillanat, amikor fel akartad adni?

Az út második fele volt számomra nagyon nehéz. Félúton történt valami, ami lelkileg nagyon megérintett, s attól kezdve alig tudtam járni, annyira fájt a lábam. Pedig semmi nem történt vele. De hogy feladjam, az egy pillanatra sem jutott eszembe. Olyan az az út, mintha minden nap egy puzzle egy darabja lenne. Pontosan éreztem, hogy ha nincs meg az összes darab, akkor nem fogom látni egyben a képet.

  1. Megemlítesz sok embert is a könyvben, akikkel az út összehozott. Lehetségesnek tartod, hogy életre szóló kapcsolatokat találj ott?

A caminós barátságok fizikailag csak a pillanatnak szólnak. Elég elfordulni egy percre, s a másik már messze jár.  De mindenki, akivel ott találkozol, fontos üzenetet hoz, olyanokat is, amelyek az egész életedet befolyásolhatják a jövőben. Rajtad múlik, hogy figyelsz-e rájuk.

 

  1. Azt mondják, azok a lelkek, akiknek dolguk van egymással, életről életre találkoznak mindaddig, amíg meg nem oldják azt. Mit gondolsz, a japán fiúval, aki a te utad főszereplője lett, megoldottátok a közös feladatotokat, vagy találkozni fogtok még?

A legenda szerint azon az úton kóbor lelkek járkálnak, s a zarándokokat használják arra, hogy rajtuk keresztül elmondják, amit akarnak. Ezért is fontos, hogy figyelj arra, mit mond, akivel találkozol. De a zarándok csak a „szócső“, ő maga nem is tudja, hogy esetleg fontos üzenetet  közvetít.  

  1. Gondolál már arra, hogy ha fiatalabb korban jutsz el a Caminora, egészen máshogy alakul az életed?

Igen, valószínűleg így van. Csakhogy az biztosan  nem véletlen, hogy mégis csak most mentem oda. Korábban talán nem értettem volna meg az Út üzenetét.

  1. Mit gondolsz, fogsz még járni rajta, vagy más útját választod a lelki fejlődésnek, tisztulásnak, az önismeretnek?

Ki tudja,  egyszertalán visszamegyek újra megfürödni a csodában.

  1. Ajánlod másoknak?

Ahogy korábban is mondtam: mindenki maga érzi meg, amikor hívja az Út. Küldeni senkit nem lehet.

  1. Végül a legfontosabb dolog: megkaptad a választ a kérdésedre?

Igen, bár nem rögtön az Út végén. Miután hazajöttem, megírtam azt a sok különös élményt egy könyvben, ami a negyven nap alatt ért, s egy pillanat alatt bestseller lett belőle. Ezen felbátorodva megírtam a másik kalandom történetét is az Argentínában töltött időről, (Pillangó a vállamon – címmel) és az is nagyon sikeres lett. Aztán újabb és újabb történeteket írtam, az indiai utamról, a magyarországi Caminóról, és így tovább.  Azóta kilenc könyvem jelent meg, s az olvasók nagyon várják már a tizediket. Ez lett a válasz a kérdésemre: „Hogyan tovább?“.

Escribe un comentario

Tu dirección de correo electrónico no será publicada. Los campos obligatorios están marcados con *