Kultúrsokk avagy a hal szaga

„Már vagy 15 éve, hogy Spanyolországban élek, ezért ez egyfajta emlékezés a részemről, hogyan is éltem át azt a folyamatot, ahogy egy másik ország lett, mondjuk úgy, a hazám.

Több mint 18 éve, hogy először jártam Spanyolországban. Először mint turista vagyis inkább zarándok, merthogy az akkor még alig ismert El Caminót jártam végig, sőt mivel Pamplona a zarándokúton van és mikor odaértünk, pont akkor kezdődött a San Fermin, hát azon is részt vettünk. A San Fermin igen erőteljes élmény, azóta is mindig Hobó sorai jutnak eszembe róla: „Ez egy nedves kor, nappal vér folyik éjjel bor».

De annyira megfogott az egész légkör, (Spanyolországé, nem a San Ferminé) hogy elhatároztam, ha alkalmam nyílna rá, mindenképpen vissza szeretnék majd jönni ebbe az országba, hogy jobban megismerjem.

Visszatérés au pairként

Pár évre rá el is jött ez a lehetőség. Madridba kerültem, mint au pair. Akkoriban még nem voltunk EU-tagok, ez volt a legkönnyebb lehetőség, pénzkeresésre és nyelvtanulásra. Egyéves szerződést kötöttem.

Délelőttönként egy nyelviskolába jártam. A beiratkozásnál kellett egy tesztet csinálni, mely alapján meghatározták a tudásod szintjét és beosztottak egy csoportba. Hat szint volt.

A magyar nyelvoktatásról szerintem sok mindent elárul az, hogy én a négyes csoportba kerültem a teszt alapján, holott meg sem tudtam szólalni, és semmit az ég egy adta világon nem értettem abból, amit mondtak nekem.

A gyerek szüleivel is eleinte írásban kommunikáltunk, mert úgy legalább ki tudtam szótározni a szavakat, de a nyelvtant azt tudtam. A kérésemre aztán a harmadik csoportba raktak és onnan jutottam egyre feljebb. A nyelvtani alap végül is nagyon jól jött.

Egy rejtélyes felirat

Az első hónap nagyon nehéz volt, de utána már csak úgy ragadtak rám a szavak. Eleinte sokat fordítgattam és mindent elolvastam, amit csak láttam – az utcán a feliratokat, az ételek dobozain a leírásokat, a hirdetéseket -, aztán próbáltam megfejteni a jelentésüket.

Nem mindig volt könnyű. Például egyszer láttam egy „prohibido fijar carteles» feliratot egy falon. Prohibido az tilos, a carteles az plakát, de a fijar… nem tudtam hova tenni, mert addig csak olyan környezetben hallottam ezt a szót, hogy: mirar fijamente = mereven néz, meg fijate! ami olyan, mint figyelj vagy nézz csak oda! Szóval tilos lenne nézni a plakátokat? Kicsit furcsa. Aztán megnéztem a szótárat és kiderült, hogy a fijar végül is ragasztást jelent. Szóval tilos plakátot ragasztani. Na ja, így már érthető.

Sokat olvastam is, eleinte olyan könyveket, amiket már magyarul olvastam előtte, mondjuk Isabel Allendét vagy Garcia Marquezt. Sokat néztem tévét és sokat jártam moziba is. Később, amikor már jobban tudtam a nyelvet, rengeteget hallgattam a rádiót.

Mondhatni anyanyelvi környezetben tanultam meg a nyelvet, egy idő után már felhagytam a fordításokkal is. Például a tengeri herkentyűk és halak neveit spanyolul tanultam meg. Ha kimegyek a piacra vásárolni, meg tudom mondani melyik hal a rodaballo, vagy a lenguado, vagy a gallo, vagy a rapé, de bevallom, fogalmam sincs, mi lenne a magyar nevük, így 15 év után sem sikerült megkeresnem a szótárban.

Amikor már eljutottam odáig, hogy nem kellett végigpörgetnem magamban egy ige ragozását a használata előtt, és ha nem tudtam egy szót, egyszerűen körbemagyaráztam, rájöttem, hogy hiányoznak az árnyalatok és egyfajta háttértudás, nem éreztem például a rokonértelmű szavak között a különbséget.

Nem elég a nyelvet tudni

Magyarul nem kell elmagyarázni mi a különbség a hahotázik vagy kacag vagy vihog között, mégis érzed. Idegen nyelven ez sokkal nehezebb. Nem elég csak a nyelvet tudni, ismerni kell a kultúrát is, ami mögötte van.

Ha otthon találkozáskor azt mondom valakinek: „üdvözöllek, dicső lovag», nem kell magyarázkodnom miatta, mindenki tudja, mit is idézek. Ezek a finomságok eleinte nagyon hiányoztak. Hiába tudsz beszélni, sok sejtetést és utalást nem értesz, mert nem ismered a mögötte megbújó történetet. Kívülállónak érezni magad.

Persze ezen is lehet segíteni, olvasni kell és beszélni, és kérdezni, kérdezni, magyarázatokat követelni stb. Egyszóval tanulni.

A másik dolog, ami nehéz volt eleinte, hogy sokszor nem tudtam elmagyarázni az ismereteimet, hiányoztak a szavak és a szakszavak. Sokszor éreztem nagyon ostobának és tudatlannak magam, és voltam biztos benne, hogy mindenki annak is néz.

Hiába tudok sokat irodalomból vagy történelemből, ha egy másik nyelven nem tudom elmondani, Hiába tudom mi a fotoszintézis, vagy hogyan kell törteket összeadni, ha nem tudom elmagyarázni. (Legkisebb közös többszörös? Benne van ez egyáltalán a szótárban?)

Erre nekem nagy segítség volt például a gyerekek tankönyvei. Mondhatni újratanultam az általános és középiskolás tananyagot.

Másképp van meleg vagy hideg

Szóval eleinte minden furcsa volt. Nem mondanám azt, hogy idegen, mert nem éreztem magam idegennek, inkább ismeretlen. Szóval furcsa. Más színe van a világnak, mások az ízek, a szagok, másképp van meleg vagy hideg, nem mondom, hogy a fűzöldebb lenne, mert Spanyolországban, ahol nem locsolnak ott már áprilisra kiszárad a fű, de az ég az tényleg sokkal kékebb.

Persze először belebotlasz a legszembetűnőbb dolgokba. Hogy a postaládák itt sárgák és kerekek, hogy nincs villamos, troli, viszont van rengeteg metróvonal és egyformák a taxik. Ráadásul mindig hátra kell ülni bennük, a sofőr mellé nem lehet. Hogy az újságosnál nem lehet bélyeget vagy buszjegyet venni, viszont a dohányboltokban igen.

Az étkezési szokások

Aztán ott voltak az egyéb furcsaságok, mint mondjuk az étkezési szokások. A spanyoloknál a reggeli majdnem mindig édes, kávéval vagy narancslével. Az ebéd az 3 körül van, a vacsora meg 9 után. A vacsora is főétkezés, van 2 fogás meg desszert.

Habár az első fogás sokszor zöldség, és a halat meg a húst is salátával eszik, köret nélkül.

Az első fogás bármi lehet, amiben nincs hal vagy hús, nemcsak leves. Első fogás lehet például spagetti, vagy makaróni, vagy lencse, vagy egy rizses étel, ami nekem kicsit furcsa volt.

A második fogás hal vagy hús. A spanyolok sok halat, de sokfajta húst is esznek, gyakori a borjú, a bárány, a nyúl is a csirke meg malac mellett. Kacsát viszont nem nagyon fogyasztanak.

Eleinte nem nagyon értettem, miért esznek reggelre mindig édeset, de egy végigbulizott éjszaka után, amikor beültünk hajnalban egy bárba reggelizni (lefekvés előtt, az éjjel lezárásaként), megvilágosodtam. Rendkívül jót tesz a vércukornak egy ilyen reggeli.

A spanyolok amúgy sokat buliznak, és sokat isznak. Persze ennek is megvan a hagyománya. Délelőtt bor vagy sör (kis adagban; itt nem nagyon adnak korsóban sört), ebéd előtt vermut, ebéd után konyak. Délután megint bor, sör, de este töményt isznak keverve (vodka narancs, gin tonik, cuba libre (Bacardi kólával)).

Persze ez most nem azt jelenti, hogy most mindenki végiginná a napot, hanem hogy így szokás kérni. Ha délelőtt kérsz egy cuba librét, az furcsa, de az is, ha este fröccsöt akarsz.

Generációkon átnyúló hagyományok

A spanyolok amúgy elég hagyománykövetők. Tisztelik a hagyományaikat, a szokásaikat és megadják a módját. Ez ugyanúgy vonatkozik a nagy körmenetekre vagy a Három Királyok felvonulásra, mint a vasárnapi ebédre, ahol összeül a család a szépen megterített asztalnál, vagy már az előbb említett mikor mit lehet enni vagy inni szokására.

A szokások persze változnak, modernizálódnak, de van bennük egy fajta folytonosság, ami átnyúlik a generációkon. Például sok helyen a kisgyerekek rövidnadrágban járnak télen is. Meg a tipikus V kivágású pulcsiban, alatta inggel. Néha úgy érzem, amikor bemegyek az iskolába a fiamért, mintha a Pál utcai fiúk közé kerülnék.

Mielőtt véget ért volna az éves szerződésem, megismerkedtem életem párjával és későbbi gyerekeim apjával, és ott maradtam. A legnagyobb segítséget tőle kaptam abban, hogy behozzam a kultúra nem ismeréséből adódó hátrányt.

Persze lehet mondani, hogy így könnyű. Ha van egy párod, automatikusan bekerülsz egy családba és / vagy egy baráti közösségbe, így minden könnyebb mintha mindezt magadnak kellene létrehozni.

Befogadni és elfogadni

A spanyol amúgy nagyon nyílt, baráti, befogadó nép, és én a kezdetektől imádtam őket, minden hibájukkal együtt, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal spanyol akartam volna lenni.

Befogadni és elfogadni nem azt jelenti, hogy most olyanná kell lenned, mint ők. Beilleszkedésről és nem beolvadásról van szó. Engem évekig úgy emlegettek az ismerősök meg a szomszédok, hogy La Húngara (A magyar lány), amit én büszkén viseltem. Nem kell mindent, úgy csinálnom, ahogy ők, ha az ember nem provokál, akkor elfogadható a másság és mindenki boldog.

A szokások persze az évekkel rád ragadnak, ami eleinte furcsa, az megszokott, majd a sajátod lesz. Az első évben alig bírtam elviselni, hogy az ebéd és a vacsora olyan késő van. Kettő körül már kopogott a szemem az éhségtől, meg délután 8-kor is, és még mindig volt legalább egy óra az étkezésig. Bizony volt úgy hogy duplán vacsoráztam vagy ebédeltem.

A kulturális feszültségek

Sok apró kulturális különbség előjöhet az együttélés folyamán. Nekem a párommal nem voltak nagy összeütközéseink emiatt. De családi szinten kicsit nehezebb. Például mikor hazamentünk eltölteni egy kis időt a szüleimmel, este 9-kor megkérdezte a párom, hogy akkor mi is lesz a vacsora, a szüleim meg csak néztek döbbenten: Mit akarunk mi ilyen későn enni?

A másik a cipőlevétel. A spanyolok nem veszik le a cipőt, ha elmennek valakihez vendégségbe. (Sőt néha a kabátot se.) Mikor a párom és egyéb barátaink először szembesültek azzal, hogy Magyarországon le kell venni a cipőt, ha valakihez bemegyünk csak hüledeztek, esetleg megkérdezték, hogy mi akkor most japánok vagyunk?

Ezen persze lehet vitatkozni, de a szokás az szokás és kész. Persze eleinte próbálkoztam azzal, hogy rászoktassam a spanyolokat a cipő levételére. De miután az egyik ismerősünk, akinek problémái voltak a lábszagával és csak az én kedvemért behintőporozta a lábát, hogy ne legyen zavaró, amikor leveszi a cipőt, utána pedig porszívózhattam a fehér lábnyomokat a szőnyegből, na ott feladtam. Nem kell levenni a cipő és kész.

Lehet, hogy különbözőek a szokásaink, de (most kéne mondani olyasmiket, hogy a szerelem mindent legyőz?) meg lehet találni a középutat. Nem számít a különbség, összeillünk. Ő az én másik fél narancsom, ahogy itt mondják.

A Télapó és a hal szaga

Miután megszülettek a gyerekek előjöttek olyan problémák, hogy akkor most mit is ünnepeljünk. Karácsonykor most ki hozza az ajándékot: Télapó? A Három Királyok? Jézuska? Persze ott a megoldás, hogy december hatodikán jön a Télapó, Karácsonykor Jézuska, január hatodikán meg a Három Királyok. De nem lesz az egy kicsit sok?

Vagy a Húsvét? Miután a párom megtudta, hogy nálunk locsolnak, mindig eléri, hogy valahogy leöntsön egy adag szódával vagy valahogy összevizezzen nagy kárörvendő mosollyal. Se kölni, se locsolóvers persze. A gyerekkel is festünk tojást, de csak lakásdíszítési céllal.

Emlékszem mikor először sétálva Barcelonában megláttam a tengerpart közelében a piacon a jégre kirakott halakat, felfordult a szaguktól a gyomrom. Valami rettenet volt.

Azután kezdtem megszokni és imádni a tengeri halat. A tengeri hal rendkívül finom és alig szálkás, egy idő után már a szagát is elviselhetőnek majd normálisnak tartottam. El is felejtkeztem róla.

Azután jó pár évvel később, egy Karácsonyt Magyarországon ünnepeltünk. A párommal bementünk egy nagy bevásárlóközpontba, ahol egy nagy tartályban úszkáltak a pontyok, a párom elkezdett fintorogni meg öklendezni, hogy rosszul van a hal szagától, kibírhatatlannak tartja. Akkor eszembe jutott az a barcelonai séta, és hogy milyen rosszul voltam a tengeri haltól. Na, akkor most melyik hal is a büdös? A tengeri vagy a folyami?

A tenger és az ég között egy hegyoldalon

A múltkor egy barátom megkérdezte tőlem: Neked most már az a haza? 

Nem nagyon tudtam mit válaszolni neki. Mi is az, hogy haza? Én otthon érzem magam Spanyolországban, de attól még ugyanúgy szeretem Magyarországot is.

Ha most azt mondom, az az Anyaföldem, akkor tovább is vihetjük a fogalmat. A szüleit is elhagyja az ember, amikor felnő, de attól még nem szűnik meg szeretni őket. Választ magának párt vagy marad egyedül, de választ és megy tovább. Én is választottam magamnak egy párt és egy országot. Akkor ez most haza?
Hogy is mondja Radnóti?

«Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
——
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,»
————
«s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő»

Hát ez az! Nincs meg a kő. Tudom a bokrok s virágok nevét itt is ott is, de mikor Magyarországon vagyok, minden más. Annyi minden változott a sok év alatt, hogy már nincs meg az a kő, amire léptem, hogy ne feleljek aznap.

A házakat lebontották vagy átépítették, a fákat kivágták, amik alatt sétáltunk. Sok hely, mely gyermekkoromat idézhetné, már nem létezik, és bizony lassan több látogatást kell tennem a temetőben mint a baráti házakban. Ez néha fáj.

Sokat utaztam életemben, sokat költöztem, sok helyen éltem. Nem hazát kerestem soha, csak otthont, amit pedig úgyis magadnak teremtesz.

Akkor most hol is a haza?

«Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.»

Azt hiszem, ha majd egyszer egy olyan helyre találok, ahol szeretném, ha eltemetnének, az lesz a hazám. Van egy jelölt. Hogy hol? Egy újabb idézet annak, aki tud spanyolul:

«Y a mí enterradme sin duelo
entre la playa y el cielo…

En la ladera de un monte,
más alto que el horizonte.
Quiero tener buena vista.

Mi cuerpo será camino,
le daré verde a los pinos
y amarillo a la genista…

Cerca del mar. Porque yo
nací en el Mediterráneo…»

Habár én nem ott születtem, szeretném ott végezni. A tenger és az ég között egy hegyoldalon, hogy jó legyen a kilátás.»

Deja un comentario