Multitud en el bus

“… algunos institutos de educación creativa …”

temblaron  las palabras clave nacidas en color púrpura en los manos de las gafas sentadas a mi lado…
Estoy sana y vengo de una familia normal.
Aun así no ha bailado la princesa más pequeña y en las barras de las abejas ha derrumbado el enjambre de los autobuses de color miel en la quinta dimensión.
Las caras se esparcen delante del espejo, mientras flota nuestro cabello majestuoso, encerrando en sí.   Las miradas de los antepasados, ​​en el valle de las olas y en el halo de la luna, se doblan por el arco del hombro, arrojándose desde el hoyo sobre nuestros labios
Por encima de las cabezas cerniéndose… sobre unos a otros, compartiendo un punto de fuga común flota un ramo de paja.
La comprensión que emanan repta tropezando entre los pies,  tanto como el miedo de dañar nuestros cuerpos brinca mordisqueando las orejas en el horizonte de los sesos.               -organismos quebradizos-
Flotar es el extraño serrín de los sueños, como la arena que nunca cambiaron, apestan los recuerdos.
En la otra realidad tubos de neón nadan en los tapices y los escombros conocidos de los paisajes ya viajados son las ruinas en el lado derecho de las montañas construidas.
Los pájaros zambullidos en el nirvana, encima de las tierras inundadas, con sus nidos en sus colas, vuelan.
Sus picos de tal manera abrazan el tiempo como mi mochila a mi espalda, manteniéndose cerca.
Poniendo en valor absoluto el presente,- a pesar de las grandes protestas de la mayor parte de nuestro pasado,- el cero y el nunca jamás encontrado extremista camino medio, chapado en oro,
roen sus poquitas migas humanas sobre las literas de las prisiones de la expansión.
Y el diablo es una flor leyendo un libro en mi escritorio.

 

Tömeg a buszon

          “kreativitásra nevelés néhány  …..  intezétben….” remegtek a  bíborban született kulcsszavak a mellettem ülô szemüveg kezében….
Egészséges vagyok és normális családból származom,
mégsem táncolt a legkisebb királylány a méhek  rácsain leomlott a mézszínû buszok zsúfoltsága az ötödik  dimenzióban.
Az arcok szétfolynak a tükör elôtt, lebeg fenséges hajunk, magaba zárva ôseink szemsugarát, hullámai völgyében és a holdsugárban ahogy meghajlik a vállak ívén
ajkaink fölötti gödörbôl fejest ugorva.
Az egymásba ivódó, közös metszésponyú fejek felett lebeg egy szalmavirág csokor.
A megértés úgy árad és csúszik a lábak között botladozva, ahogy saját testünk féltése
a fülünket harapdálva szökken az agyak horizontján.
-megtöretett a testünk-
A lebegések az álmok különös faforgácsai, az emlékezés soha ki nem cserélt bûzlô alma
A másik valóságban fénycsövek úsznak a falvédôn és a bejárt tájak ismert máladékai, romok  a felépült hegyek jobb oldalán.
Madaraink a nirvánába merülve, kiöntött földeken, fészekkel farkukon lebbennek.
Csôrük úgy  öleli az idôt mint a hátizsák a hátamhoz lapulva.
Abszolút értékbe téve a jelenvalót  múltjaink legnagyobb tiltakozása ellenére
a nullpont, a soha meg nem található szélsôséges aranyozott középutak a tágulás börtöneinek priccsén kanalazzák szegényes ember morzsáikat
és a sátán egy könyvet olvasó virág az íróasztalon.

Deja un comentario